Gombaszakértő(bb)

Miska már az útról megismerte Eszterék kék-narancssárga sátrát a szent-annai kempingtáborban. Amint behajtott a táborkapun arrafele hajtott, szemével a brassói rendszámú fehér Oltcitet keresve, de az nem volt sehol. A sátor egyik oldalán egy brassói rendszámú Kia Cee’d állt, a másik oldalán egy magyarországi Peugeot. Egyre bizonytalanabbul haladt előre, főleg, amikor a tűzhelynél ülőket sem ismerte meg.

  • Szia Miska! – került elő Eszter. – Öreg szent-annai medve, tán nem ismered meg a sátrunkat? Mutassam be magyarországi barátainkat, Endrét és Ildikót! A lányaik, Csilla és Katika is itt vannak valahol. És a család új tagját, Szidit! – mutatott a Kia Cee’d irányába.
  • Gratulálok az új kocsitokhoz! Már illett is azt a szekeret lecserélni. Teljen örömetek benne!– kívánta Miska egy kis „sátorverő” köményessel megöntözött bemutatkozás után. – Meghívhatlak gombavacsorára? A borvízforrásnál megálltunk, és szedtem egy kosárnyi őzlábat, kirántjuk. Botond hol van?
  • Itt! – jelent meg barátja egy kosár gombával a kemping bejárata felől. – Nemcsak a vacsora alapanyaga van meg, hanem a holnapi ebédre való is!

– Akkor én megyek sátrat verni. Majd legközelebb… – indult Miska dolgára.

– Mit találtál? – kíváncsiskodott Eszter férje kosarába nézve

– Sokfélét! Kékhátút, sereges tölcsérgombát, rókagombát, medvegombát, szegfűgombát, piruló-galócát, akad őzláb is, nem is sorolom tovább. Vegyes gombából készül az igazán finom gombapaprikás! Kést kérek, s a gombapucoló székemet!

– Ne segítsek? – ajánlkozott Ildikó.

– Nem – hárított. – Még egyszer át akarom nézni.

– Nem nézetted meg szakértővel? – kérdezte Endre hüledezve.

– Kisgyermek korom óta szedem a gombát, s még egyszer se haltam meg! – élcelődött Botond.

– De hát mégis… Annyi esetről hall az ember…

– Nálunk nincsenek hivatásos gombaszakértők, mint Magyarországon. – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. – Itt Erdélyben ez a tudomány apáról fiúra száll, vagy nagymamáról unokára. Mi, akik nem ismerjük eléggé őket, Botonddal és Miskával ellenőriztetjük. Átnéznéd, amit szedtem? – tett egy kosár gombát Botond elé, majd Endréhez fordult. – Janó vagyok. Üdvözöllek a Szent-Annánál! – mutatkozott be.

Botond kiborította a kosár tartalmát egy tábori asztalra. Megnézte egyenként mindegyiket alulról, felülről, megszagolta őket, majd visszarakosgatta a kosárba. Két gombát félretett.

  • Azokkal mi a baj? – kérdezte Janó – Szerintem…
  • Valószínű ehető gombák, de a száruk hiányzik, és nem tudom száz százalékos biztonsággal azonosítani. Inkább kidobom őket. A gomba nem játék! Ám ebből – vett fel még egy gombát az asztalról – halálos ellenségednek főzzél utolsó vacsorát! Párduc galóca, nem piruló galóca! Hasonlítsd össze ezzel! Más az árnyalata, s törésre nem pirul a szára! Még egyszer átnézem – borította ki még egyszer a kosár tartalmát. – Na, ezt már nyugodtam megehetitek. – mondta, miután végzett.
  • Én nem tudnám megkülönböztetni őket… – állt fel Endre tenyerén is a szőr a két hasonmás gomba láttán.
  • A legtöbb ehető gombának van mérgező „párja”. A tapasztalatlan gombászok ezért tévesztik őket össze. Mielőtt gombát szedsz, elsősorban azt kell tudnod, mit NE szedj le – felelte Botond, majd nekiállt saját maga által szedett gombák átvizsgálásának és pucolásának. Nemsokára étvágygerjesztő illat gerjedt az üstből. Az illat a kis Katikát is odavonzotta.
  • Mikor eszünk már? És minek van ilyen finom illata? – kíváncsiskodott.
  • Gombapaprikás – világosította fel édesapja.
  • Azt én nem szeretem! – jelentette ki fintorogva.

Ám amikor látta, hogy mindenki milyen jó étvággyal eszi, végül ő is megkóstolta. Ne részletezzük. Három tányérral is evett a „nemszeretemből.”

Endre is kezdeti gyanakvása ellenére úgy döntött, elismeri Botond gombaszakértői minőségét. Már vége volt a vacsorának, s már csak ketten üldögéltek még az asztalnál, amikor megjelent Miska. Még távolról mélyet szippantott a levegőbe, majd kijelentette:

  • .. az illata fenséges..
  • Megkóstolod? – kínálta Botond.
  • Nem kérek. Mi is gombát vacsoráztunk. De ha akad még abból a sátorverő köményesből… S miből készült a gombapaprikás? Vegyes gombából? – szemrevételezte Miska a tálat a gombapucolás maradékaival. – Na, játsszak egy kis Sherlock Holmest, lám mit találtál? Medvegomba, tölcsérgomba, rókagomba, kékhátú galambgomba… Szent Habakuk, dobjátok ki az egész paprikást, ez mérges gomba! Ha ez bekerült az ételbe… – emelte fel az egyik narancssárga gombadarabot.
  • Ne űzz hülye vicceket Miska! Nem mindenki értékeli sótlan humorodat! – szólt rá ingerülten Botond.
  • Ez komoly! Ez nem rókagomba! A rókagomba alja lemezes, ennek csöves, s az árnyalata is rózsaszínesebb, mint a rókagombáé! – Miska hangján érződött, nem viccel. Botond fel se állt a székről, csak odapillantott.
  • Persze, hogy nem. Sárga gereben. Nem ismered? – kérdezte.
  • Hogyne ismerném! A rókagomba mérgező párja! – csattant fel Miska, mivel kétségbe vonták szakértelmét.
  • Ne űzd az eszed, az ehető gomba! – emelte fel a hangját Botond is.
  • Mérgező!
  • Nem az!

Miközben Endrét a rosszullét kerülgette, a két „gombaszakértő” vitája már hangerő-versengéssé fajult. Mindjárt ölre mennek, bár a legjobb barátok, a tét pedig óriási. Mi lesz, ha mégis Miskának van igaza?

  • Mi történt veletek? Ne üvöltözzetek! A kislányok már alusznak! – szólt ki a sátorból Ildikó.
  • Miska azt állítja, mérges gombát ettünk, Botond szerint az a gomba, amit Miska mérgezőnek tart, ehető, s nem tudják egymást meggyőzni.
  • Jesszusom! – nézett Ildikó előbb a férjére, majd az indulatos gombaszakértőkre.
  • Tegyetek, amit akartok, de ne gyertek hozzám az éjszaka közepén, hogy levigyelek benneteket Csíkszeredába a sürgősségre! Be se férnétek mind a hatan az autómba, ráadásul jócskán felhajtottam a köményesből is, s nem is vagyok hajlandó az életem kockáztatni a szerpentineken! Szerencsére nem galócát ettetek, de öt-hat óra múlva hallucinálhatok, és majd nem tudjátok, melyik végeteket tartsátok a WC felé! – csattant fel Miska, majd elviharzott.

Janó jelent meg a szóváltásra. Bizonytalan lépteiről látszott, rá sem lehet számítani, ha vezetni kellene.

  • Megőrültetek? Mi van veletek?
  • Miska azt állítja mérges gombát vacsoráztunk. Botond szerint a gerebengomba ehető… – világosította fel Endre.
  • Húúú! Nem vicc. Miska csak olyan gombát szed le, amelyben 100%-ig megbízik. Botond többféle gombát ismer, bár mindegyiket ő sem, és nagyon óvatos. Én azért bíznék benne… –- mondta Janó, de hangja inkább volt biztató, mint meggyőző.
  • Feküdjetek le nyugodtan. Miska nem ismeri a sárga gerebengombát! – próbálta Botond megnyugtatni a kedélyeket. – Mi ettünk máskor is.

Ildikó Csilla mellé feküdt az egyik hálófülkébe, Endre Katika mellé a másikba. A férfit nem hagyta nyugodni a kétely, csak forgolódott. Bedugta az elemlámpát a hálózsákjába, s megnézte az órát. „Még öt óra és tizenhárom perc, hogy leteljen a kritikus hat óra.” Aztán megint: „Még öt óra és tizenegy perc… És tíz… „Hiába nézem percenként, úgy sem telik hamarább” – gondolta. „Ildikó is forgolódik… Ő sem tud aludni” – állapította meg átpillantva a másik hálófülkébe. Szeretett volna átszólni, de nem akarta felébreszteni a kislányokat. Úgy is mindegy, most már a kocka el van vetve. Nyomást érzett a gyomrában. „Még négy óra és ötvenegy perc…” Majd enyhe hányingert. „és negyvenhárom…”, amely fokozatosan kezdett erősödni: „Még négy óra és harminckilenc perc… Ki kellene hánynom, mielőtt felszívódik!” – jött az ötlete. Kimászott a sátorból, odatámolygott a drótkerítés mellé, s erőltette magát, hogy hányjon. Ledugta az ujját is a torkán, ahogy édesanyja tanította. Igaz, ez neki máskor sem sikerült. Csak a gyomra kavarodott fel még jobban. Végül lemondott a kísérletezésről. „Még négy óra és huszonkilenc perc.” Visszabújt a sátorba. Óvatosan húzta le a cipzárt, de Ildikó rákérdett:

  • Hánytál?
  • Aludj nyugodtan.

„De képmutató vagyok! Nem kellett volna inkább megosztanom vele aggályaimat? De hát úgy se tudnánk tenni semmit. Még négy óra és huszonhat perc…” Ildikó hálózsákján is átvillant az elemlámpa fénye. Lassan teltek a percek. „Még négy óra huszonkét perc… tizenkilenc…” Nem jött álom a szemére. „Persze, ilyen hamar nem is jön meg a mérgezés tünete! De hülye vagyok! Még négy óra tizennégy perc” A sok forgolódástól rácsavarodott a hálózsák. Miközben próbálta kiszabadítani magát, meglökte Katikát.

  • Bocs… Ne költsük fel Anyuékat… – suttogta.

A kislány megfordult. Endre egy ideig nem merte megnézni az órát. Mikor már azt hitte Katika visszaaludt, a kislány kapkodó mozdulatokkal kezdte kihámozni magát a hálózsákból.

  • Nagyon kell! Segíts! – kérte az apját. „Jaj, ne… Elkapta a hasmenés… Úristen, csak jussunk ki…” Sikerült! WC-papír nélkül. De Katika csak pisilt… Huh! Még négy óra egy perc. ”
  • Mi történt? – aggodalmaskodott Ildikó is, amikor visszaértek.
  • Csak pisiltünk, aludjál nyugodtan…” „Még három óra ötvennyolc perc…” „Ha hallucinálni kezdek, vajon rájövök, hogy hallucinálok?” „Még három óra ötvenegy perc.” „Nem tudok elaludni. Akkor gyorsabban telne az idő. Vajon nem lenne jobb, ha éber maradnék? De mit is tennék? Még három óra huszonkilenc perc.” Megnyílt a zipzár a sátron.
  • Ki az? – ült fel. Miska dugta be a fejét.
  • Hogy vagytok?
  • Egyelőre jól. Mindannyian.
  • Beszéltem egyik sátorszomszédommal. Ő is ivott, de ha muszáj, leviszünk mindannyiotokat. A két kocsiba befértek.
  • Jó. Kösz.

Miska elment. „Nem kellene elaludnom… Nem kellene elaludnom… Még három óra huszonegy perc.” Aztán látta magát kórházi ágyon, beöntést adtak neki. „Nem láthatom magam, kívülről!” –  Aztán édesanyját látta fekete ruhában, zokogni. Előtte négy koporsó ”Úristen, meghaltam…” Aztán ők haton ott álltak a mennyország kapuja előtt, Szent Péter förmedt rá.

  • Bűnös vagy, kockáztattad a családod életét! A pokolba veled! – dörögte. – A többiek bejöhetnek! ”
  • „Botond miért mehet a menybe?” – háborodott fel. – Ő szedte, ő főzte… Bűnösebb nálam!”
  • Az Isten is meg akarja kóstolni a gombapaprikását, olyan finom! – válaszolta Szent Péter.
  • Ez felháborító, korrupció van a mennyben is?
  • Káromolni mered az Istent? Megkérdőjelezed a döntéseit? Még egy ok, hogy a pokolba kerülj!
  • Ne szakítsatok el a családomtól! – esett térdre könyörögve.
  • A pokolba vele! Elszakítva a családjától! – mennydörögte egy hang a kapun belülről.
  • Nem! A családom nélkül nem megyek! Inkább magával az Atyaúristennel is szembeszegülök! – ült fel harciasan, de a sötét sátorban találta magát.

„Hallucinálok!” – tért magához. Szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. Megtapogatta a pulzusát. „Százon felül van…” – állapította meg. „Vajon ez is a mérgezés következménye? Még egy óra ötvenhárom perc…” Körülnézett. Mindenki nyugodtan aludt. „Akkor is ki kell mennem, szóljak Miskának, vigyenek be hamar Csíkszeredába, ha már nem késő.” – kezdte kihámozni magát a hálózsákból. „Előbb költsem fel őket, vagy előbb szaladjak Miskához?” – villant át az agyán. Aztán rájött, másfél óra telt el az utolsó óranézés óta. „Vajon álmodtam?” – állt meg a keze. „Ha igen, nevetségessé válok. Ha nem, akkor minél sürgősebben kellene cselekedni… de most nem hallucinálok… Mégis álom volt” – zuhant vissza a matracra. „S ha mégsem? Hátha a hallucinációk nem folytonosak!” Megtapogatta a pulzusát. A kelleténél gyorsabban vert, de szabályosan. „A rémülettől ment fel… Még egy óra negyvenhét perc…” „Negyvenöt…” „Negyven…” „Vajon ha elalszom, ismét ilyen rémálmom lesz?

  • Apuu, fel akarok kelni… – szólalt meg mellette Katika.
  • Aludjál, nyugodtan… – szólt rá ki sem nyitva a szemét.
  • De kell pisikáljak, és éhes is vagyok…

Pillái mintha ólomból lettek volna. „Világos van? Az előbb még sötét volt…” – Lassan tért magához. „Még… Már reggel kilenc óra? Hiszen akkor… Akkor…”

  • Megúsztuk! – üvöltötte el magát.
  • Mit úsztunk meg? S miért kiabálsz? – kérdezte Katika.
  • Semmit, semmit, csak rosszat álmodtam – motyogta. Amikor kikelt a sátorból, Botondot és Miskát békésen beszélgetve találta egy-egy pohárka köményes társaságában. Mintha nem is ők üvöltöztek volna egymással az este.
  • Igazad volt, a sárga gerebengomba ehető, megtaláltam Gábor gombáskönyvében. Tudod, aki akart segíteni, levinni benneteket az éjszaka… Nagymamámtól még úgy tanultam, hogy az a gomba mérgező. Sohasem szedtük. – vallotta be Miska.
  • Én se ismerem mindet, de amit nem ismerek 100%-osan, azt nem szedem le. – válaszolta Botond. – Akárcsak te! – tette hozzá mosolyogva. – Inkább ezer ehető gomba kerüljön a szemétbe, mintsem egy mérgező a tányérba!

Ekkor vették észre a sátorból kikászolódó Endrét.

  • Mi lelt? Úgy nézel ki, mint egy mosogatórongy, amelyet ledaráltak húsőrlőn.
  • Nem bírtam aludni… Számoltam a perceket… Nem tudtam hányni… Fenn jártam a mennyben, de leküldtek a pokolba. Elválasztottak a családomtól, de Botondot beengedték, mert az Isten is meg akarta kóstolni a gombapaprikását…
  • Megártott az epédnek a gomba? – kérdezte Miska.
  • Nem…. De ezért az éjszakáért még meglakolsz…

A két „gombaszakértő” szinte lefordult a tábori székről a nevetéstől. Miskát még megkísértette az ötlet, hogy világosítsa fel, a gyilkos galóca hatása még harminchat óra után is jelentkezhet, de úgy döntött, túl kegyetlen tréfa lenne. Inkább békepipaként felajánlott reggelire egy kis piruló galócás palacsintát. Ami igaz, igaz, Endrének is el kellett ismernie, nemcsak Botond, hanem Miska is érti a dolgát, ha gombából kell finomat főzni-sütni.

Egy tanár azért nagytudású, mert sokat tanul diákjaitól

%d blogger ezt kedveli: