Rendetlen feltámadás

Szent Miklós napján még úgy tűnt, hogy Tél Apó úgy járt, mint Sándor, akit Szent Péter elküldött egy zsák meleggel a Földre. Hideg volt, az út hosszú, Sándor pedig otthon felejtette a kesztyűjét. Ráfagyott a zsákra a keze, el is fáradt, betért hát egy fogadóba pihenni, melegedni. Kellemes meleg volt odabenn, a kocsmáros pedig feltehetően ismerte Villon átkait, melyeket azon kocsmárosokra szórt, akik felvizezik a bort. Így hát Sándor kért még egy iccével, majd még eggyel… Szóval ne részletezzük, Szent Péternek másnap útnak kellett indítania Józsefet, majd Benedeket is, de hát ők is betértek ugyanabba a fogadóba, megtalálták Sándort, a viszontlátás örömében rendeltek egy icce bort, majd mivel a bor kínáltatta magát… De hát nem „Sándor-József-Benedek zsákban hozzák a meleget” mondáról akartam mesélni nektek.

 

Szóval úgy tűnt, december elején újra beköszöntött az indián nyár. János csak nézte az eget, s csóválgatta a fejét. Nem jól van ez így! Aztán Luca napján sajogni kezdett a dereka. Mintha ez a baja nem is lett volna elég, felesége mintha megveszett volna aznap. Lépten-nyomon belekötött, perlekedett, kiabált, hisztizett, s János hiába ment ki az udvarra, ott se volt nyugta tőle, utána jött „űzni az eszét”. Tűrte az öreg egy ideig, tűrte szótlanul, vérbeli székely volt, kevés szavú. Mikor már elege lett a jelenetből, megállt az udvar seprése közben, s csak ennyit állapított meg:

– Idő gyün!

Nocsak, ennyi kellett az asszonynak! Még hogy az ő jogos perlekedésének az időváltozáshoz lenne valami köze! Ki átkozta meg őt lány korában, hogy egy ilyen istenátkához kellett feleségül mennie! Mert nincs elég dolga, mindent háromszor kell megcsinálnia, s hogyan lesz így készen az ebéd idejében, ha állandóan a János sáros lába után kell takarítania, bezzeg ha nincs kész, vagy nem ízlik, kritizálni azt tud…

Jánosnál betelt ama keserű pohár.

– Gyere be! – szólt az asszonynak vészjóslóan.

Az asszony követte is. Kezeit a csípőjére téve állt meg a konyha közepén, jobb kezében a laskasirítőt tartva, hogy szavának nyomatéka legyen, majd rákérdett harciasan:

– Na, s mit akarsz tenni? Meg akarsz verni?

– Nem. Rosszabbat! – felelt János, lekapta a kulcsot a szegről, kilépett az udvarra, majd kívülről bezárta az ajtót.

– Odabenn szájalj, ha kedved tartja! Nekem elegem van a nagy pofádbúl!

Az asszony dörömbölhetett, visíthatott, átkozódhatott, mert a férfi hátrament, s a csűrben és a kertben talált elfoglaltságot magának. Még az idő is a segítségére sietett, mert megindult a jeges északi szél, és süvítése elfújt minden hangot. Előbb pilinkélni kezdett, majd sűrűn kezdett hullani a hó. Látni se lehetett a hóvihartól. Bodri a házába vonult, a majorság is menedéket keresett. Kihalt lett az udvar, csak János tett-vett. Vízhatlan pufajkájáról időnként lerázta a havat, meg-megfújta elgémberedett ujjait, majd végezte tovább a dolgát. Várhatóan nagy fagy követi ezt a vihart. Még harminc fokkal is hidegebb lehet holnap hajnalra. Meg kell tenni mindent, nehogy a meleghez szokott állatok közül bármelyik is megfázzon a hirtelen hidegben. Rongyokat tett a kutyaházba, betömte a lyukakat a tyúkólon, több szalmát tett a tehén, a lovak és a disznó alá. Végül csak eljött az idő, amikor már meg volt elégedve a munkájával. Még megetette az állatokat, majd átment a bátyjáékhoz. Csak a sógorasszony volt otthon.

– Gyere be János! Pista nincs itthon. Elment a malomba. Már jönnie kellene. Izgulok, mert nincs jól felöltözve. Remélem, a molnárék adnak neki valami melegebb ruhát ebben a kutya időben. Kérsz egy pohár bort? Látom te is meg vagy fagyva.

– Nem kösz. Csak meg akartam kérni, hogy holnap jöjjenek át.

Mári kipillantott, majd komor hangon kérdezte.

– Biztos?

– Igen! – válaszolta János, majd hazament.

 

Másnap hajnalra elállt a szél, és a hóesés is. János épp befejezte a huszonöt centis hóréteg eltakarítását a ház elől s az udvarról is, amikor megkondult a kis harang, jelezve, hogy valaki kinyitotta a kaput. A kutya farkcsóválva indult az érkezőket üdvözölni. János bátyja érkezett fiával Gyurival, és vejével Andrással.

– Itt a halálbrigád! Látom előkészítetted a terepet – nézett körül Pista elégedetten –, hoztam kést is.

János rápillantott, majd csak annyit mondott:

– Az enyim jobb!

Pista nem vitatkozott az öccsével. Ismerte néhány esztendeje, tudta, fölösleges.

– Akkor legyünk túl rajta. Megöljem én? – kérdezte az öccsét.

– Nem kő! – válaszolta János majd előre indult. Előbb megfogta a farkát csóváló Bodri dróton futó láncát, s a kapun e célra ütött szegbe akasztotta. Nincs rá szükség, hogy lábatlankodjon. A kutya eleinte nem ellenkezett, bár elég rossz néven vette, hogy ma a neki kijáró simogatás elmaradt. A négy férfi alig tett két-három lépést kiszemelt áldozatuk irányába, veszettül ugatni kezdett, s szinte eltépte a láncát. Szokásától eltérően, mert nem vált be házőrzőnek. Hallgatag volt, mint a gazdája, nem ugatott, ha valaki az udvarra lépett. Mindenkit barátságos farkcsóválással fogadott. Szidta is János eleget, hogy „Te ingyenélő! Nem azért tartalak, hogy barátságos légy mindenkivel!”

– Csönd! – mordult rá János, de hiába. A máskor szófogadó eb rá se hederített, ugatott veszettül, és tépte a láncát tovább.

– A fenébe! Megérezte mire készülünk! – morgott a bajusza alatt Pista is.

János kinyitotta az ajtót. Amikor a kiszemelt áldozatuk meglátta őket, visítani kezdett.

– Megöljük itt, vagy kivisszük az udvarra? – kérdezte András.

– Hisztis fehérnép! – fakadt ki János. – Gyertek, segítsetek, vonszoljuk ki az udvarra! – szólt a „halálbrigádnak.” – Az udvarról könnyebb a vért feltakarítani – adta meg a választ Andrásnak is.

Nem ment az olyan könnyen. A „hisztis fehérnép” életéért küzdött, kapálózott, visított, még harapni is megpróbált. Ezt már János se nézte jó szemmel, s egy „Kurva anyádat!” kíséretében elkapta a fülét, hogy megakadályozza, hogy valamelyiküket megsebesíthesse. Végül a négy férfinak sikerült kötelet kötnie a lábára, s attól fogva az udvar közepébe hurcolnia. Nagy nehezen leteperték, s János kezébe vette a kést. Az áldozat hiába visította túl Bodri kutyát, hiába hallatszott velőtrázó sikolya a hetedik határba. Senki se sietett segítségére.

János egy pillanatra a szemébe nézve megbánta, hogy nem fogadta el a bátyja ajánlatát. Aztán lelket vett rajta a „Csakazértis” s megkeményítette a szívét. Megkereste a vergődő áldozatán a megfelelő pontot, s beledöfte a kést. Folyt, folyt az áldozat vére, visítása fokozatosan halálhörgéssé alakult, majd elcsendesedett. Még rángott kettőt-hármat a lába, végül elcsendesedett.

– Elengedhetitek – szólt János, miután késével az áldozat orrába döfött. – Itt a legérzékenyebb. Ha élne, ettül megrándulna.

Bodri is elhallgatott. Itt már hiába ugat. Ő megpróbálta, de…

– Na, ezt a sok vért le kell öblíteni – fújt egyet Pista. – Beleizzadtam, pedig kurtya hideg van!

– Mínusz tizenkettő! – nézte meg Gyuri a falon a hőmérőt. – Mikor keltünk még mínusz tizenöt vót! S ha meggondolom a tegnap délben még plusz tizenhatot mértünk! Hirtelen gyütt a hideg.

János beszólt a házba:

– Piri, hozd a pálinkásüveget és a poharakat!

Az asszony meg is jelent azonnal. Nyoma se volt rajta a tegnapi hangulatnak.

– Na, isten nyugtassa! – hajtották fel mindannyian.

Jóleső meleg töltötte el őket a köményestől. János érti a módját, nem csinál akárki olyant, mint ő.

– Még egyet!

– Nem lehetne bemenni egy picit melegedni? – kérdezte András.

– S ezzel mi lesz addig? – kérdezte Pista gúnyosan. Hiába, városi gyerek… Jó fiú a veje máskülönben, de…

– Tán valaki felkapja s elszalad vele?

– Hát… Megtörtént Földváron, a Téglagyárnál néhány éve… Kicsik ott az udvarok. A kapu előtt szúrták le. Mikor készen lettek, bementek áldomást inni. Mire kijöttek, a disznó sehol…

– S a nyomok után nem lehetett a tolvaj nyomára akadni?

– Épp havazni kezdett, s a friss hó betemette a vérnyomokat. Érdeklődtek mindenfele, nem láttak-e valakit, aki disznót ölt, de nem sikított a disznaja, de senki se figyelt fel ilyesmire. Aztán a fagy sokáig tartott. Amikor jött az olvadás, az erős bűz vezette őket nyomra. Nem lopta el senki. Nem adta ki teljesen a lelkét, s magához tért. Elvánszorgott, s elbújt valami farakások közé. Ott találtak rá.

– Á ez vadászmese! – kajánkodott Gyuri. Sokszor hallotta ezt a történetet Jánostól. Sohase hitte el.

– Az vagy nem – döfött János még egyszer a disznó orrába – ez már nem fog feltámadni. Na, elég a henyélésből, vár a munka! Hozd Gyuri azt a bála szalmát!

– Lássuk felrobban-e? – vette elő András a gyújtóját.

– Mit csináljooon? – kezdett nevetni Pista. – János túl sok pálinkát adtál ennek a fiúnak!

– Pedig megtörtént, méghozzá Sepsiszentgyörgyön, nálunk a szomszédban! – kezdte mesélni András. – Két fiatal mérnök még a Kárpátok Géniuszának korában, 87-ben megunta a „húst újévre május elsejére és augusztus 23-ára”, s vettek egy disznót az egyik faluban.

– De hát az nem volt törvénytelen?

– Dehogynem! De hát mi mindent meg nem tettünk mi városon akkoriban, hogy húshoz jussunk! Szóval úgy gondolták, ha a paraszt le tudja szúrni, ők iskolázott emberek is megoldják. Legfeljebb egy picit tovább visít… De a disznó csak nem akarta kilehelni a páráját. Végül az az ötletük támadt, hogy a szájába dugják a gumislagot, amivel a gázt vezették oda, mert gázzal akarták megperzselni. No, egy idő után meg is döglött annak rendje módja szerint, s eljött az ideje, hogy megperzseljék. Ám a disznó tüdeje megtelt gázzal, s amikor meg akarták perzselni, felrobbant. Egyik csak enyhe sérüléseket szenvedett, a másiknak viszont tüzet fogott a ruhája is, kórházba kellett vinni S mindenek a tetejébe még a tűzoltók is megbüntették őket tízezer lejre. Nagyobb összeg volt az, mint kettejük háromhavi fizetése. A disznó is körülbelül annyiba került, de azt elkobozták, mint bűnjelet. Majd jött a rendőrség, a disznóval való feketekereskedelem miatt…

Most Jánoson volt a sor, hogy ne higgye el.

– Gyújtsd már meg azt a szalmát! Ez nem fog felrobbanni!

Valóban nem. Conyi azt ugyan még eltűrte, hogy leszúrják, azt is, hogy a kifolyassák a vérét, késsel szurkálják az orrát, de hogy tüzet is gyújtanak rajta, az már sok volt neki. Az égő szalmával a hátán megiramodott, egyenesen a csűr felé. János első meglepetéséből felocsúdva elordította magát:

– Hamar vizet!

Gyuri fel is kapta a teli vedret, amely arra volt odakészítve, hogy sikálják meg a disznót perzselés után. Közben András utána eredt a disznónak, még el is elérte a farkát, de a hátára loccsanó víz úgy meglepte, hogy azonnal elterült. Semmije nem tört el esés közben, de a háta felfogta a lángoló disznónak szánt vizet.

A tűz villámként szaladt fel a szalmán. Fél perc múlva az egész csűr lángokban állt.

– Az állatokat! Gyorsan! András, riadóztasd a falut! – üvöltötte el magát János.

Azt még sikerült megakadályozni a szomszédok segítségével, hogy a tűz a házra is átterjedjen. A tűzoltók már csak az istálló és a csűr füstölgő romjait nézhették át, nehogy egy szunnyadó parázstól újra feltámadjon a láng. Conyi feltámadását még egy perccel se élte túl. Elszenesedett.

János lehuppant a földre, s nézte a romokat. A kemény férfi szemén könnycsepp jelent meg. Kezébe temette arcát, nehogy meglássa valaki. Szeme sarkából látta, hogy Piri közeledik. Várta a kivégzést.

– Mi a francot csináltatok? – kérdezte Piri, amikor mellé ért. Tűzoltás közben nem volt ideje érdeklődni. Hangja vágott, mint a kasza.

– Azt hittem kiadta a lelkét. Az orrát is megszúrtam, nem reagált. Amikor meggyújtottuk a szalmát, felugrott, s a lánggal a hátán beszaladt a csűrbe. Mit adunk az állatoknak a télen? – sóhajtott. – Mindenünk odalett! Nagyot hibáztam!

Piri már kitátotta a száját, hogy belefogjon a perlekedésbe, ám ledöbbentette a bűntudat által mardosott János látványa. Hirtelen térdre esett mellette.

– Megfogant… Istenem megfogant… Ne vádold magad János, én átkoztalak meg a tegnap, amikor bezártál a házba. Én kívántam, hogy gyúljon meg a fejed fölött a ház! Megvert az Isten! S általam tégedet is!

János leengedte arca elől a kezét, úgy nézte feleségét, mintha szellemet látott volna.

– Beszíjj nekem marhaságokat! Asszed a Jóistennek egyíb dóga sincs, mint a te perlekedésed hallgatni? Mikó imádkoztál a gyermekáldásért, azt se hallgatta meg! Azétt pedig buzgón fohászkodtál! S nem a ház égett a fejem fölött, hanem a csűr gyúlt meg! A tizenegy évvel ezelőtti szárazságot is túléltük. S a tavalyelőtt, amikor mindent elvert a jég, azt is. A ragyát is. A sáskajárást is. A disznópestist is. Ezt is túléljük valahogy! A pince se égett le, a padlás se. Búza még van a padláson, alma, pityóka és murok a pincében. Van nagyobb bajunk. Üres a ház. Az is az én nagyfejűségem miatt. Mert nem akartam örökbe fogadni. Hogy én a más kölykit nem etetem, nevelem… – tért vissza Jánosba az élet Piri babonássága miatti felháborodásában. Piri a János ölébe hajtotta a fejét, s zokogni kezdett. Mindenki szeme láttára.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Egy tanár azért nagytudású, mert sokat tanul diákjaitól

%d blogger ezt kedveli: